Egy rövidke kis történet aranyvasárnapra hangolódva :-)

ARANYVASÁRNAP.... 

Hótól tocsogó cipőm sarka, kitartóan koptatta az úri Pláza még úribb járólapját. … Áldottam aprócska eszemet, hogy a magas sarkú, kontra lapos sarkú csatában, végül az utóbbi mellett voksoltam. Egy koránt sem szokványos napnak néztem elébe. Hogy miért??? Hát mert „aranyos” napot, jegyzett a kalendárium, amitől én mindig túlcsordulok. 

A Plázában… hihetetlen embertömeg, s felfordulás hadakozott egymással. Nem adtam fel, a mákszemként tömörödő egyének sokaságában, rendületlen araszolgattam, és azon morfondíroztam mennyire nagy is az Isten állatkertje. Annyi féle és fajta ember zúzott el mellettem, akár az orgona sípjai. A legifjabbaktól, az egészen korosokig, a kisembertől az égimeszelőig, mindenki ott sürgött - forgott. Az utolsó órák, pillanatok teltek, a várva várt nap előtt. Aranyvasárnap volt. Fahéj illat és csengettyűszó járta át a levegőt, amire a csillagot természetesen, a gyermekek önfeledt zsivaja tette fel. 

A „piros ruhás, földig érő szakállú férfiú” már fenn ült a pódiumon, kényelmes karosszékében. Felette, két feketeruhás ördögfióka téblábolt, még a szemük sem állt jól. A gyerkőcök kígyózó sorokban várták, hogy végre megérinthessék a jó öreg mikulást, még a krampuszok fogvicsorgató mosolya sem tántoríthatta el őket. Na persze, én a magam cirka 28 évével már kinőttem a mikulásosdiból. Meglehet, talán szívesen vette volna  „Miki Bá” ha behuppanok az ölébe.. na de hagyjuk is ezt. Ne legyünk morbidak, ne rondítsunk bele ebbe a Lappföldi mesébe, még akkor sem, ha mi „ nagylányok” azért már ismerjük a zörgést. Kérdezhetnéd most hogy, „miféle zörgést”?  Azt a félét, miszerint a nagy szakáll, és mű pocak mögött, akár még egy belevaló, dögös pasi is rejtőzhet. ( Halkan mondom, nehogy a kicsik meghallják ) De tényleg lépjünk túl ezen, kit is érdekel a Santa Claus, amikor a cipőbolt sarkánál egy Banderas imitátor álldogál. Igen, kétségtelen, épp mint Antonio. Na jó azért még sem, hiszen a ruházatából ítélve – ami nem szakadt vagy ilyesmi, de azért nem is full márka – biztosan nem világsztár, sőt még csak nem is magyar sztárocska. Biztos nem szerepelt még egyetlen filmben sem, gondolom nem színész, és bár az adottságai kiszúrják a szemeket, mégsem emlékszem rá, hogy láttam volna címlapon. Modell alkat az már hétszentség. De vajon mit támasztja ott a falat? Nem úgy tűnik, hogy karácsonyi „nagybevásárol”. Milyen ostoba vagyok, biztos egy fullextra szöszire vár. Én hülye, tartott tán öt percig is még levettem a témát. Lehangolódtam… pedig nem volt rá okom. Végül is, nekem nincsen egy ilyen Banderasom otthon, sőt még egy szimpla magyar vasutasom sem. Nem jövök be a fiúknak, de sebaj már beletörődtem. Különben meg, az aranyvasárnap nem a kesergésre való. 

Újra felerősödött az a bizonyos adventi illat, ami magával hozta az ünnep hangulatát. Igyekeztem kizárni elmémből a körülöttem zajongó embereket, a tömeget és átélni a varázslatot. 

A Pláza közepén állva aztán feltettem magamnak a nagy kérdést: vajon miért nem lehet minden nap karácsony? Miért kell szenteste ahhoz, hogy egy kicsit mindenki visszarántsa a gyeplőt, és önértékeljen? Miért nem tehetjük meg ezt, nap mint nap? Miért kell rohanni, egymáson átgázolni? Én ma nem teszek mást, minthogy belevetem magam a csillogó villogó tárgyakat kínáló üzletbe, felkeresem a forralt bor árust, akit idén beengedtek a „Puccos ruha Hiperbe” ( én saját szóhasználatomban csak így nevezem a dacos Plázát ) Élvezem a napot, a legelejétől, egészen a legvégéig, és türelmesen számolok visszafelé, egészen 24.-éig. Van –e okom rá? Néha úgy érzem nincs. Mit ünnepelhetnék, hiszen nincsen párom, egy férfi, akivel teljes lehetne az életem. Mint mindig, most is egyedül karácsonyozom majd. Javítom: oldalborda nélkül, de a szerető családdal karöltve.  

Ezért hát mégis azt mondom, mindig akad ok a hálára, az őszinte ünneplésre. Hálás vagyok…. Hálás az életemért, az érzelmi gazdagságért: a szüleimért, a kisöcsémért, az alig három hónapos keresztfiamért. Hálát adok a sorsnak azokért az aprónak, és természetesnek tűnő dolgokért, mint a látás, a hallás, a szaglás, az érzékelés, amik mind – mind olyan természetesek, hogy megfeledkezünk róla mennyire értékesek ……

A karácsony az év legszebb, legszentebb ünnepe. Készüljünk rá őszinte, tiszta szívvel. Töltsük az ünnepet szeretteink társaságában, s tüntessük ki egymást a feltétel nélküli szeretetünkkel. Ne az ajándékozásról szóljon az ünnep, mert nem a szuvenír nagysága, értéke jelképezi az igazi szeretetet, hanem minden egyes pillanat, amit közösen, azokkal élhetünk át, akik a legfontosabbak nekünk az egész világon………

Ádott, Békés Ünnepeket Kívánok mindannyiotoknak!!!!!

Szeretettel:  "Evetta Bright" :-)

Mikulásra :-)

nAPLÓREGÉNY

A kótyagos Mikulás…

Valamikor 1998. december ötödike körül... :-)

   Bizonyos értelemben - legyen az ember, "tizen", "huszon", vagy akár harminc éves -  hajlamos arra, hogy behunyja a szemét, és ha csak egy röpke másodperec erejéig is, de itt hagyja a mocsoktól, fájdalomtól, igazságtalanságtól zsongó valóságot, és átlebbenjen egy másik világba. A mesék országába, ahol létezik a Télapó, ahol minden csupa cukorból, van. Oda, ahol a csíkos zoknis, lapátfülű manók élnek, és az év 364 napján azon szorgoskodnak, hogy a mikulás zsákja tele legyen december 5.-ére.

   No igen, erre szokás mondani, hogy a mese a gyerekeknek való, a felnőttek meg ne akarjanak már a Mikulásba hinni. De nézzük csak, mi történik, amikor a mese és a valóság épp úgy összekavarodik, mint a felnőttek és a gyerekek világa…

   Nem ma történt, tán nem is emlékszem túl tisztán, de drága naplóm, te vagy a szent és igaz bizonyítéka, hogy bizony megesett, hogy a Mikulás a szánjáról leesett. A falusi kultúrházban, már javában zajlottak az előkészületek. Halkan szólt a „Hull a pelyhes”, mialatt a manókat helyettesítő felnőtt népek, buzgón érkeztették a „Mikulás” által küldött csomagokat. Volt ott mindenféle: piros zacsis, virgácsos, hatalmas dobozos, még furcsa, pezsgősüvegre emlékeztető zsákbamacska is. 

A mikulás sötétedéskor érkezett. Az átlagos Télapóval ellentétben magas, testes férfi volt, de a szakálla és a pocakja felvette a versenyt az eredetivel. A falubéli manónők megigazgatták tökéletesre vasalt ruháját, és miután befutott két segédje nekivágtak az „éjszakának”. ’98 decemberének, ötödik napján, sűrű pelyhekben hullott a hó. Fehér ruhát öltött a táj: az erdő, a mező, az egész aprócska, csöndeske falucska. Örült ám a Mikulás, jól csúszik majd a szán. 

Két lóval felnyergelt szánján, a falusi mikulás pontban délután 4 órakor elindult útjára. Útjára, mely árkon – bokron, még a kiserdőn túlra is vezetett. Bizton állíthatom, egyetlen fehér szakállúnak sem volt annyira rázós útja, mint emberünknek. Korábban indult, hogy időben teljesíthesse küldetését. Hogy miért? Hát, mert a manók megsúgták neki, hogy a gyerekek készülnek meghálálni kedvességét, egy kedves kis műsor formájában, a falusi kultúrházban. Igen ám, csakhogy egyvalamivel nem számolt a Tél –Apó, bár volt zsákjában minden jó, piros alma s mogyoró…. Mindhiába. A korai érkezése miatt, az üres nappali helyett családokat talált, és bizony a tej helyett pirosló bor, s átlátszó pálinka szolgált szomjoltóul. Mikulásunk, kedves, tisztességes ember lévén, megtanulta: ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el.  Milósunk hát elfogadta, majd legurította, és megint elfogadta, és megint legurította.. Így telt el a délután, minden házban akadt bőven pálinka. Na ilyen vidám télapót sem látott még a falu. A krampuszokkal karöltve, énekelve vágtattak egyik háztól a másikig. Az utolsó pohár pálinka elfogyasztása után felugrottak – mit felugrottak, felmásztak a szánra  - és eltökélt szándékuk szerint száguldtak egyenest a Kultúrház irányába. „ Gyí te „  - parancsolt a lovakra a pityókás Télapó – „Meg se állj a Kultúrházig”  A ló engedelmes állat, ügyesen tempózva érkezett meg végcélja elé, ahol is egy gyors vészfékkel parkolt le. Mikulásunk nótás kedve kellős közepén, a hirtelen jött, drasztikus megállás hatására, hanyatt vágódva leesett a szánjáról.  Puhára esett, az egész napos havazásnak köszönhetően, kellemetlenséget csak a rajta landoló két krampusz jelentett. 

Mikulásunk nem bánta, nótás jókedvét semmi nem gátolhatta. Ügyetlen mozdulatokkal, hahotázás és némi szitkozódás közepette lesöpörte viseltes ruhájára ragadt latyakot és imbolyogva indult be a terembe. A gyerekek kedvesen fogadták, egy karfás székre ültették, közvetlen a színpaddal szembe. A Miku jól szórakozott, tapsolt – még akkor is amikor nem volt miért – de vesztére trópusi meleg uralkodott odabenn. 

Hát így történt a nagy eset, hogy miután a mikulás becsiccsentett, és leesett, még el is szenderedett…

Hogy mi ebből a tanúság?

 Pusztán csak annyi, hogy a Mikulás igen is létezik, de sajnos ő sem tökéletes! Ezért hát segítsd a munkáját, és ha véletlenül hamarabb érkezik, semmi esetre sem kínáld meg pálinkával. Ártalmas lehet az egészségére. Leeshet a szánjáról, vagy épp elalszik a gyermekek műsora alatt, ami valljuk be, egyáltalán nem vet jó fényt egy ilyen tisztességes és tiszta lelkű mesebeli jellemre.