Előszó
„….Biztosra veszem, hogy nem létezik nő a földön, aki élete során akár csak egyetlen alkalommal is, de ne tette volna fel magában a nagy kérdést: vajon hol rontottam el az életem??
A nagy büdös igazság az, hogy szerény személyem sem képez kivételt. Talán csak annyi a különbség, hogy én napra, perce, sőt helyre pontosan emlékszem…tudom hogy, hol siklott ki az életem vonata. A vonat, mely egy hosszú és végeláthatatlan képzeletbeli sínen hald. Ez a bizonyos sín pedig, kivételes tulajdonsággal bír: az eleje, előbb-utóbb visszatekeredik önmagába, s a kezdete egyben a vége is lesz.
Egy korforgás volna? Olyan akár az élet? Egyik huzal a másikba fonódva, egyik élet a másikkal karöltve…??? De ki az én életem párja, aki a karján cipel? És amit egyszer félresikerült történetnek képzelünk, az tényleg az? Nem lehet, hogy csupán egyik megtébolyult pillanatunkban festjük oly feketére az életet?
Legyen a válasz igen, avagy sem, - örök igazság: elrontani csak azt lehet, ami egykor jó volt! Márpedig, ha valaha jó volt, mindent meg kell tenni azért, hogy ismét elmondhassuk: Igen, az élet nem egy sétagalopp, de szép lehet, ha mi is úgy akarjuk….. „
Három évvel, két hónappal, és 19 nappal ezelőtt kezdődött minden. Egy szokványos, ám mégsem teljesen hétköznapi estén. Kiborult a bili, de betyárosan ám! Csordultig teltem már keserűséggel, középszerűséggel, de ami a legrosszabb, hogy láthatatlannak éreztem magam, annak dacára, hogy a valóságban nagyon is ott virítottam mindenhol. A folytonos robot, a kénytelen- kelletlen mosolygós csevelyek, a hivatalos megbeszélések, és papírhalmok közötti éjjelek és nappalok után, végül elhatároztam: egy éjszaka kedvéért, kibújok a bőrömből.
Elismerem, az eltökéltség sokkalta egyszerűbben ment, mint maga a megvalósítás. Az első falat, már rögtön a szekrényajtó emelte felém. Miért? Miért? Üzletasszony volnék, roskadozik a szekrényem a kosztümök, kis- és nagyestélyik súlya alatt, ami nem állná meg a helyét ott, ahová készülök. A minit, és dögöset meg, már régen kivetette a gardrób. Na ezért IS jó olyan helyen élni, ahol éjszaka kezdődik az élet, beleértve az üzletek nyitva tartását is. Nem válogattam sokáig – a kis fekete férfi sarki butikjában, azonnal belehabarodtam egy aprócska piros bőrszoknyába – megvettem. Jól lehet egyetlen estés küldetést szántam neki, így a ráköltött 50 euró, ablakon kidobott pénz, de megtehettem, és meg is tettem… Első akadály kipipálva. Boldog voltam, és izgatott. Ugyanakkor pezsgett a vérem, pedig még egy kortyot sem ittam. A második akadályt még könnyebben átléptem, hála Jillyen barátnőmnek, aki dögös hajat, s valami eszméletlen sminket festett az arcomra. Nyolc előtt két perccel, party cuccban, egy vödörnyi festékkel az arcomon, álltam a tükör előtt, és még én sem ismertem magamra.
Hát ezen az estén még nem sejthettem, hogy bizony – bizony, amiről azt hittem, hogy kisiklott, épp most készül zátonya futni. Egy ártatlan buliba indultam, azzal a tudattal, hogy az életem már végleg elrontottam, s nincs mit veszítenem. Igen, azt gondoltam rosszabb már nem jöhet. Nincs semmi, amit elbukhatnék, legalább is semmi olyan, amit fájna elveszíteni. Az ember hajlamos elhinni, hogy ha egyszer már beléharapott a kutya a következő alkalommal nem fáj majd a fogainak érintése. Óhh dehogynem, akkor fáj csak igazán. Ha egy már felsértett terület sebesül meg újra, na az ám csak az igazi fájdalom…. „
Hirtelen történt…, az egyik pillanatomban még segítségért fohászkodtam, a másikban pedig a megnyugtató sötétség bekebelezett. Kellemes melegség áradt szét élettelen testemben. A rideg alagsor, egy szusszanásnyi idő alatt, forró kályhává változott, s én boldogan merültem el, a lebegés semmi máshoz nem fogható állapotába. „ Nincs pulzusa. Nem lélegzik. Ide gyorsan, vigyék” Miféle furcsa szavak ezek! Tán csak nem a halálomon vagyok???? Több mint furcsa. Felülről látni magam, úgy tekinteni a saját testemre mintha valaki másé volna, semmiképp sem normális. Hangok, arcok, temérdek ember, és romok mindenfelé, valaki mondja meg végre hol vagyok???? Igen.. itt a vég, már nem ültek bennem kétségek, hiszen lassan elkezdődött a film. Életem filmje forogni kezdett. Ott voltam megint. Ott álltam a Park Aréna hatalmas termében. Vele.. s csak néztem, ahogyan a valamikori önmagam lerombolja a már elrontottnak hitt életét, s nem gátolhattam meg. Szólni akartam, üvölteni, visítani: Emma ne tedd, még van esély. Nincs veszve semmi. Tévedtél…
Tehetetlen, erőtlen testem mindeközben rohamtempóban gurították előre. Hallottam, ahogyan a hordágy kerekei zakatolnak a göröngyös talajon. Egyszer csak kitűnt egy hang a nagy zsivajból, s én egyszeriben már nem is féltem. Az ismerős hang azt suttogta: Emma drágám szeretlek…...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése